Hetvenkét órát mindig kibír, egyébként meg tálalás előtt meg szoktam pirítani, hogy visszapuhuljon, de ropogós maradjon a széle.
Nem a kenyérpirítóba teszem, az kiszárítja, rostlapon, illetve otthon serpenyőben pirítom, nem kell alá semmi, csak beleteszem a szeleteket a tűzforró serpenyőbe. Ahogyan Goti, az egyik szakács barátom tanított, az olaszok azt mondják, hogy akkor jó ez a kenyér, ha "szétszedi az ember szájpadlását", tehát legyen ropogós a széle, tartsa egyben, ne törjön el.
A ciabattának nem az a lényege, hogy jóllakjunk belőle, hanem, hogy csak együnk belőle, hiszen eléggé tömény.
Ahogyan készítem:
Először megcsinálom a kovászt, langyos víz, élesztő, cukor, kicsit hagyjuk pezsegni, aztán megy bele a só, olivaolaj, lehetőleg extra szűz. Persze meg lehet csinálni másodosztályúból is, de az igazi a hidegen sajtolt, aminek már a színe is átmegy a zöldesbe, nem a napraforgóolajhoz hasonlít.
Kétféle lisztet teszek bele: réteslisztet és finomlisztet 1:1 arányban. Ha csak finomliszttel készítem, akkor szivacsosabb lesz a tészta.
A friss fűszerekből mehet bele ami van, érdemes kísérletezni. Általában olivaolajat, olajbogyót, kakukkfüvet, rozmaringot teszek bele, de finom szárított paradicsommal, vajon pirított dióval, fokhagymával, szóval végtelen a variációs lehetőségek száma.
Amikor kész az összekevert massza kiveszem, az edényt beolajozom ugyanazzal az olivaolajjal és visszateszem bele, letakarom és elteszem pihenni. Olyan 30-40 perc után előveszem, négy oldalról behajtom, átforgatom, megy rá vissza a fedő rá és ez négyszer. Akkor jó, ha lelöki a fedőt.
A megkelt tésztát formázom: lehet kis egyszemélyes ciabattákat készíteni, de mi inkább hosszabb, kenyér-jellegűt szoktunk. Sok sütést nem igényel, olyan 210 °C-on 25 perc elég neki.
Nagyon kedvelt vendégváró kis olivaolajjal, vagy parmezánnal bor mellé, de természetesen a bruschettának is ez az alapja. Ha nem fogy el azonnal, illatmentes, kifőzött konyharuhában tároljuk, mert hajlamos átvenni az illatokat/szagokat.